« Blog

Gondolatok a kiégés margójára

Pados Eszter | 2021.02.04.
Tőlem nem megszokott módon nem szakmai cikket hozok, nem tervezek benne szakirodalmi hivatkozásokat sem feltüntetni. Csak ami bennem kavarog most ezzel kapcsolatban...

Korábban már írtam a kiégésről posztot és a Karrieriánytű programban is érintem a témát. A minap az egyik ügyfelem felvetette, hogy mennyire hangos felismerés volt számára, hogy noha  alegtöbbször a munka-magánélet vonatkozásában emlegetjük a kiégést, ez bármelyik szerepünkben megjelenhet. Kiéghetsz a kapcsolatodban, anyaságban, apaságban, sportban, bármiben, ha nincsen meg az egyensúly.

Én vallom, hogy a kiégés mélyebb szakaszai már nem kezelhetőek, ott drasztikus, éles váltás kell, másképp nincsen kiút belőle. És emellett ritkán megy egyedül. Még egy kezdeti fázissal akár egy coaching folyamat is meg tud birkózni, bizony, nagyon résen kell lenni meddig terjed a kompetencia határ és időben felismerni, ha  a kliensnek pszichológus vagy pszichiáter lenne megfelelőbb. Na és akkor a hétköznapi ember hogyan ismerje fel?! Hogyan fog a saját jóllétünk fontossága beépülni a  mindennapi rutinunkba. A többségünknél hiányzik az egészséges önbizalom, mely fontos összetevője az önszeretet és az önbecsülés. Ha valaki nem szereti vagy becsüli önmagát, fog tenni magáért? Amíg ez nincsen rendben, beszélhetünk ám rezilienciáról, meg énidőről, töltődésről, nem fog működni. Lehet keresgélni az okokat... anyám nem akart, olyan az oktatási rendszer, amilyen, bántott xy... és sorolhatnám... a kérdés az, hogy meddig akar az egyén az áldozat szerepben ragadni, ami felmenti őt a saját felelőssége alól és mikor veszi fel a kesztyűt és mondja azt, hogy felelősséget vállalok az életemért, amiben ÉN vagyok a legfontosabb és a múltam nem én vagyok, az csak a történetem része.

Ez piszok nehéz. 40-50-60 éves emberek is pörögnek ebben a spirálban, miközben elmegy az élet. És akkor néha az élet térdre kényszerít. Amikor muszáj priorzálni, megállít, hogy legyen időd elgondolkodni scrollozás és a rendkívül fontos teendők közben. Jó esetben ad mégegy esélyt. Aztán van, hogy nem. Azt látom, hogy ciki segítséget kérni. Ciki azt mondani, hogy szarul vagyok. Sokan még maguknak sem merik bevallani, nem figyelik meg az érzéseiket. Könnyebb mosolyogva azt mutatni, hogy minden szuper. Volt egyszer egy anyuka. Tudjátok, az a cisni fajta, aki nem győzte mindenhol reprezentálni a tökéletességét. Majd egyszer jött egy üzenet: "itt ülök bőgve a gyerekszobában a csecsemővel a kezemben és azt képzelem, hogy felvágtam az ereimet és folyik a vér és mindjárt vége lesz, látom magam előtt, ahogy csöpög a vér a padlóra." Megnyugtatok mindenkit mindenki megúszta a kiborulást. De elhiszitek, hogy ez nem lett posztolva? Szerintetek hány ilyen van nap, mint nap? 

Itt van egy lelkileg rottyon lévő társadalom. ÉS erre bejön a pandémia, karantén, felfordul az élet. Egyre többször kiderül, milyen téves illuziókat kergetünk, alkotunk, miben élünk. Sorra halmozódnak a tünetek, stresszevés vagy túlzott sportolás, nem alvás, börtönben érezzük magunkat, hiányoznak a valós kapcsolódások, ölelések.

Az ember társas lény. A pályája elején lévő huszonéves pedagógus kiégett. Keresi, merre tovább, mert ott biztosan nem marad, ahol most van. Remélhetőleg legalább a pályát nem hagyja el teljesen, mert ígyis alig van jó szakember a felnövekvő generáció számára. Egyre többször hallom, hogy valaki szorong, frusztrált lesz, ha személyesen kell valahova mennie. Még 1-1 találkozó oké, de amikor már többen ülnek a meeting teremben, szorul a tér körülötte, alig várja, hogy vége legyen. Meddig lehet ezt még mentálisan épen csinálni? Lesz-e vége? Van-e megoldás? Aki nemcsak nehézségként vészeli át, hanem traumaként, kitől kap segítséget, természetesen ha egyáltalán kér, mert felismeri, ogy segítségre van szüksége. Nézzétek meg a statisztikát, hány százalékkal nőtt a családon belüli bántalmazás. Ami önmagában is szörnyű, de pláne most. Otthon melege csak a reklámokban és a socal média posztokban vannak? Hány kamasz van otthon a magányában céltalanul? Ki gondol az érettségizőkre? Annyi mindenkit tudnék sorolni, hiszen ez most mindenkinek nehéz így vagy úgy. Annyira oda kéne most figyelni egymásra, empátiával fordulni önmagunk és a világ felé is, de sokakból eza  helyzet pont az ellenkezőjét váltja ki.

Gondold át, hogy te hogy vagy! Kezdd ezzel. Ha szórakoztat, számtalan tesztet ki is tölthetsz a neten. Ismerd fel, ha gond van. Nem fogom megmondani, hogy mit tegyél, hiszen neked kell felismerni, hogy mi az, ami visszatölti az energiahordód. De ha a te egyedi megoldásod már nem működik, kérj segítséget. Fejvadászként az első napomon megtanultam egy aranyszabályt: Google is your friend! Használd!;-) Vagy ha bátor vagy, kérj ajánlást, találd meg azt a szakembert , akivel megvan a szimpátia, kapcsolódás, akivel érzed, hogy tudsz együtt dolgozni, haladni az úton egy jobb élet felé. Aki Gizikének jó volt, nem biztos, hogy neked is jó lesz, néha nem első próbálkozásra lesz meg a neked megfelelő segítő, de ne add fel, menj tovább és csináld, mert önmagadnak te kell, hogy a legfontosabb legyél!