Arra gondoltam, hogy egyesével is bemutatom Nektek a kutyáinkat, készítettem egy rövid videót is a mindennapjaikról, fogadjátok szeretettel.

Delightful Hunter Fireball alias Fire másfél éves angol cocker spániel.

Dani kutyájaként érkezett hozzánk bő egy éve, ivaros, flegmatikus kan kutyaként.

Nem is tudom mit írhatnék róla. Nem fogad szót, bunkó, állandóan orvoshoz kell járni vele és sorolhatnám… Közben meg egy tök cuki plüsskutya, simán el lehet kényeztetni két perc alatt, ha egyszer ölbe vetted, mindig ott akar majd lenni. A tenyésztője azt mondta, hogy nem lehet könnyű dolga szegény kutyának, mikor harmadiknak érkezett egy golden és egy border után… hát…ő… így van. De lejjebb tudtam tenni az elvárásokat. Ezek után tudtam nevetni, mikor az egyik mentoráltamról kiderült, hogy kutyakiképző, és csak annyit mondott, hogy a spánielekhez kell egyfajta humorérzék. Egy év kellett a fekve helyben maradás megtanulásához. És még nem stabil… Sebaj, nem adom fel, vagyok olyan makacs, mint ő… Hogy lesz-e valaha terápáis kutya? Még nem adtam fel, ezt sem. Amíg a habilitációs kiképző nem dob ki minket, addig folytatjuk töretlen lendülettel és lelkesedéssel. Most épp itthoni feladatokkal próbálom fejleszteni az IQ-ját és a gondolkodását, hátha kicsit okosabb lesz a cukiság mellé. Nyilván sokat várok attól is, hogy már túl van az ivartalanításon, és azt remélem, hogy ez pozitívan fog befolyásolni néhány viselkedési elemet. Ígyis, úgyis szeretjük.

Érdekes felvetés volt Molnárné Gyuris Edit mentortársam felvetése, aki EMK tréner is. Megkérdezte, hogy vajon amikor Fire nemet mond a kérésemre (pl. miközben eszünk ne ugráljon az ölembe), akkor milyen szükségletére mond igent, ami fontosabb annál, hogy nekem szót fogadjon? Ezen elgondolkoztam, hiszen nyilván, hogy a kaja és a szeretet. Most hogy haragudjak rá ?!